2011. április 10., vasárnap

Új blog

Hali! Tudom, hogy az utóbbi időben egy kicsit... nagyon eltűntem, de ennek is megvan az oka, méghozzá az, hogy:
1: Iskolába járok és sajna ez az az időszak amikor nagyon rá kell kapcsolni.
2: Jelenleg 3 blogot irányítgatok, ami némi nehézséggel jár, ugyanis nem tudok 3 felé szakadni.
De ezzel el is érkeztem a mondandóm lényegéhez...

katt a képre!!!
Nyitottam az Árnyvilág és a novellás blogom mellet egy új blogot is. Ezen egy önálló történet fog kibontakozni. Abból a szempontból különleges, vagy egyedi, hogy ebben nincsenek vámpírok, vérfarkasok, szellemek, manók, szörnyetegek,  még sztárok sincsenek. Csak egy tizenéves lány és a tehetsége na meg persze a barátai, családja és természetesen minden szerelmi gondja és baja.
 Ajánlom azoknak, akik szeretnének nevetni, azoknak akik szeretik a szép szerelmes történeteket, akik a jó zenéket szeretik, akik csak unatkoznak, akik szeretnék megmutatni, hogy emberek: ez vagyok ÉN! Ajánlom barátoknak, szerelmeseknek, zenészeknek, táncosoknak, színészeknek, gimiseknek. Ajánlom tévénézéshez, rádióhallgatáshoz, zenehallgatáshoz, unaloműzéshez, táncoláshoz, de legfőképpen ajánlom olvasáshoz.http://in-spolight.blogspot.com/

2011. április 1., péntek

Szokásos kutakodós perceimben találtam egy zenét, ami teljesen feldobta a hangulatomat, és rengeteg kép kezdett kavarogni a buksimban... Természetesen nektek is meg szerettem volna mutatni, ezért összehoztam egy kis slide-showt. Remélem tetszeni fog...


video

Nektek mi jut eszetekbe a zenével kapcsolatban?

2011. március 25., péntek

Irokhaakarok videóm

Gondolom tudjátok, hogy én egy nagy "irokhaakarok" rajongó vagyok és egyik este azon kaptam magam, hogy egy kis videó, vagyis slideshow-t raktam össze a fejemben... és ekkor született meg az ötlet, hogy mivel Szatti és Csili olyan sok hasznos dolgot nyújtottak már nekem, hogy most én lepem meg őket egy kis aprósággal. Nézzétek meg ti is!

video

2011. március 24., csütörtök

Két szív között - 2. rész

Íme itt van a Két szív között második része... jó olvasgatást hozzá.



Másnap reggel nagy elhatározásra jutottam. Akármi is legyen, beszélek Taylorral. A parkolóban láttam egy gyönyörű Volvóval, de Rachel lefoglalta. Ezért elhatároztam, hogy valamelyik óránk előtt beszélek vele, hisz egyébként is egy kivételével minden óra közös. Így vártam, hogy megjelenjen az első óránkon, de nem jött be. A következőre sem és az azutánira sem. Furcsa. Miért nem jött be? Hiszen láttam az autójánál. Őt és Rachelt is. Rachel. Hát persze. Miért nem jutott hamarabb az eszembe? – Gondoltam és már el is indultam megkeresni Rachelt, bármennyire is undorodom még a gondolattól is hogy egy levegőt szívjak vele. Főleg így hogy tudja, hogy olyanra tett szert, ami nekem is kellene. De ha meg akarom találni Taylort, márpedig meg akarom, akkor először beszélnem kell a sátánnal. De hiába kerestem, nem találtam sehol. Megkérdeztem az osztálytársait, sőt akár a barátaitól is megkérdezném, hogy hol van, ha lenne neki egy is. Átforgattam az egész iskolát, mindenki Rachelt kereste, de semmi. Egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy ketten együtt pattantak le valahova, és hogy most is együtt vannak, de nekem valahogy csak később sikerült felfognom. Elkapott a düh, de magamnak nem hazudhatok ez féltékenység, nem düh. Kimondhatatlanul zavart a dolog. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy Taylor jobbat érdemelne. De el kell fogadnom a dolgokat. Amikor hazafelé sétáltam, Liza és Christen felajánlotta, hogy hazavisznek, de nemet mondtam, így legalább jutott egy kis idő kiszellőztetni a fejem. Amikor hazafelé sétáltam, az erdő mellett mentem el, ahogyan azt mindig is tettem. De most valami furcsa 
érzés fogott el. Valami arra késztetett, hogy menjek be az erdőbe. Valami mintha engem várna bent. Eddig mindig elmentem mellette, amilyen gyorsan csak lehet. De most egyre közelebb lépkedtem az erdő felé és azon kaptam magam, hogy már egész mélyre bemerészkedtem. Kicsit féltem, de a kíváncsiság nagyobb volt bennem. Csak mentem előre, nem tudtam, hogy mit keresek, de valamit bizonyosan. Most voltam először itt. A sűrű lombozat teljesen eltakarta az eget, elég sötét volt. Hirtelen, mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni, ezért utána eredtem. Úgy félórányi gyaloglás után egy tisztásra értem és egy folyót láttam keresztülfolyni rajta. Nem volt széles, de nem láttam az aljára, viszont sebes folyása jól látszott a víz
 peremén. Az a valami megint arra ösztönzött, hogy keljek át a vízen. De nem találtam semmilyen hidat sem, kivéve egy elég rossz állapotban lévő farönköt, ami a vízben állt egy bizonytalan hidat alkotva. Közelebb léptem a rönkhöz és az egyik lábamat ráhelyezem.
 Megmozgattam a lábammal, latolgattam, hogy elég stabil-e, majd fellendültem az ideiglenes hidamra. De amint mindkét lábam a fán volt, az megcsúszott és beleborultam a vízbe. Alig bírtam megkapaszkodni a sodrás miatt. A rönköt teljesen elsodorta az ár, én pedig egy nagyobb sziklába kapaszkodtam. Megpróbáltam felhúzni magam, de nem sikerült. A mohától csúszós sziklán elcsúszott a kezem és belecsúsztam a vízbe, csak most nem találtam semmilyen kapaszkodót és az ár is sodort. Olyannyira, hogy a fejem nekicsapódott egy hatalmas sziklának és csak azt láttam, hogy süllyedek. Nem tudtam mozgatni semmimet, csak merültem és merültem a víz alá, akár egy kődarab. Már az eszméletemet is kezdtem elveszíteni, amikor hirtelen valami megragadott a derekamnál fogva. És beköszöntött a homály.



Amikor felébredtem újra az erdőben találtam magam a folyó mellett. Körbenéztem és akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy magas srác állt pár méterre hátat fordítva nekem. Először megijedtem, később azonban örültem, hogy nem vagyok egyedül. A fejem piszkosul fájt, ahol a kőnek ütközött. Vér nem folyt, de ettől függetlenül nagyon bevertem, akár agyrázkódásom is lehetett.
- Látom felébredtél. – Szólalt meg a srác még mindig hátat fordítva nekem. – Jól rám ijesztettél ezzel a vízbe fulladok és elájulok jelenettel.
- S- sajnálom. – Dadogtam remegve. Nem tudom, hogy miért is kértem elnézést, holott nem szándékosan haltam meg majdnem.
- Fázol? – Kérdezte és végre megfordult. Amikor megláttam arcát belém villant a felismerés. Az a srác volt, akit már többször is láttam a suliban. Az én titokzatos megmentőm. Közelebb lépett és rám terítette kabátját. Tiltakozni próbáltam, de amikor felém hajolt, hogy jobban betakarjon és csak egy vékony légréteg volt köztünk elfelejtettem (még a nevemet is). Belenéztem oliva zöld szemébe és, mintha elvarázsolt volna. Teljesen megfeledkeztem magamról és közelebb hajoltam hozzá. – A szád… - kezdte nagyot nyelve – lila, biztosan nagyon fázol. – Jelentette ki végül és azt hittem elhúzódik, de nem így történt, hanem leült mellém a földre és szája féloldalas mosolyra húzódott. Én még mindig a hatása alatt voltam, de megpróbáltam viszonozni mosolyát, de csak eltüsszentettem magam. Arcom a kezembe temettem és összegömbölyödtem ültömben. Hogy lehetek ennyire béna? – Kérdeztem magamtól ezerszer. Ez nem volt valami csábító, de a srác nagyot nevetett szerencsétlenkedésemen.
- Mi történt? – Kérdeztem még mindig kezembe borulva. - Csak arra emlékszem, hogy a folyóba estem, és azt hiszem bevertem a fejem.
- Majdnem megfulladtál, de nagy szerencsédre, épp itt voltam és még időben kihúztalak a vízből. – Válaszolta csöndese, és kissé elhúzódott.
- K-köszönöm. – Dadogtam ismét már az arcára nézve. – Bocsáss meg, de nem tudom a neved… - Próbáltam minél finomabban utalni arra, hogy gőzöm sincs, hogy kicsoda valójában.
- Lucas Cabot. És szívesen. – Rám vigyorgott. – Remélem nem lesz szükséged rá többször.
- Igen. – Helyeseltem viszonozva mosolyát.
- Legközelebb ne gyere egyedül az erdőbe, nagyon veszélyes lehet. Mit kerestél itt? – Felállt és egy közeli fának támaszkodott. Eszembe jutott az erő, ami magához vonzott, és ami miatt majdnem meghaltam.
- Hálás vagyok az életmentésért, de nem gondolom, hogy közöd lenne hozzá. – Kissé… nyers voltam, de még csak nem is ismerem és tényleg semmi köze hozzá. Nem vette a lapot. Újra mellém telepedett és kisimított egy kósza tincset arcomból. Összerezzentem érintése alatt. Nem a félelemtől… sokkal inkább csak váratlanul ért. Kellemes volt érintése csak… meglepő. Idegenek nem viselkednek így. Még a különc, életmentő leskelődőknek is ismerniük kellene az etikettet.
- Mond el. – Kérlelt és féloldalas mosolyra húzta száját. Ha nem ültem volna, biztosan beleremegett volna a lábam. Csábos mosolyától el is felejtettem, hogy min is vitáztam vele az imént.
- Mit? – Kérdeztem bambán.
- Mond el, hogy miért jöttél az erdőbe. – Ismételte önmagát, minden hangot figyelmesen tagolva, hogy még egy idióta is megértse.
- Nem tudom. Valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm. És ennyi. – Válaszoltam önkéntelenül. Furcsa milyen hatással van rám ez a srác. Mintha már ismerném, mintha mindig is ismertem volna. Pár percnyi néma csönd után felegyenesedtem és megigazítottam a ruhámat és a hajamat, majd levettem magamról Lucas átnedvesedett kabátját és felé nyújtottam. – Nos, Lucas… örülök a találkozásnak, de most mennem kell. – Már indultam is, amikor Lucas felegyenesedett és felém lépett.
- Várj! Elkísérlek. – Ha kérte volna, és nem kijelenti, talán még tetszett volna az ötlet, de így már nem annyira.
- Köszi, de nem kell segítség, egyedül is menni fog. – Elfordultam és sétálni kezdtem.
- Nem arra kell menni. – Hátranéztem és Lucas az ellenkező irányba mutatott. ÉGÉS! Beharaptam az alsó ajkamat és behunytam a szemem és úgy tettem meg a köztünk lévő távolságot. Szerencsétlenségemnek köszönhetően egy a földből nyújtózó gyökér pont a lábam elé mászott, így megbotlottam benne. Már felkészültem a földdel való randimra, de valamiért nem jött el. Azt vettem észre, hogy Lucas a derekamnál átölelve akadályozta meg hatalmas esésemet. Amikor már kicsit biztosabban álltam, megfordultam ölelésében. Arcunk hirtelen nagyon közel volt egymáshoz és éreztem forró leheletét az arcomon. Nem bántam, nagyon jó illata volt, egész testéből valami kellemes földillat áradt. Megnyugtató volt elmerülni zölden csillogó szemében. Nem tudom meddig állhattunk ott egymás karjában, de felőlem lehettek akár órák vagy napok is. Szemével az ajakaimat szuggerálta, amik készségesen szétnyíltak, majd egyre közelebb, és közelebb hajolt. Arcom és az egész testem égett, a vágytól, hogy ajkunk végre eggyé olvadjon. De nem. Az utolsó pillanatban elhúzódott tőlem.
- Még a végén meg fogsz fázni, még mindig csurom víz vagy. – Legnagyobb bánatomra elengedett és hátrább lépett. Még mindig ledöbbenve a hajamat a fülem mögé tűrtem és keresztbefont karral álltam tovább, ott ahol engem elhagyott. Teljesen odaadtam magam neki, holott nem is ismerem. Ez… borzalmas. Nem szoktam ilyet csinálni én egyáltalán nem ez vagyok. A másik meg az, hogy egyértelműen nem érdeklem. Máskülönben nem tolt volna el magától.
- Köszönöm… hogy elkaptál, mielőtt… – Suttogtam végül.
- Majd felírom a számládhoz. – Kacsintott nevetve. Nevetése kellemes, dallamos, és ettől még fiatalabbnak tűnt. 
- A számlámhoz? – Kérdeztem kissé gyanakodva, de válaszra sem méltatta. Csak elindult az erdő belsejébe. Biztos voltam benne, hogy rossz irányba tartunk, de nem mertem bevallani kételyem, ezért inkább csak követtem Lucast, aki otthonosan mozgott a sűrű erdőben.
- Kérdezhetek valamit? – Kissé bizonytalankodva torpantam meg mögötte, mire ő is megállt és vidáman hátra fordult.
- Attól függ.
- Te követsz engem? – Az arca rezzenéstelen, de szeme már nem mosolygott vele.
- Miről beszélsz? – Kérdezett vissza, tettetett nemtörődömséggel és újra elindult. Én, mint egy kisgyerek rohantam utána, hogy lépteim és kérdéseim egyaránt utolérjék.
- Először az egyik biológia órán láttalak az ajtónál, aztán megint az egyik szünetben és most véletlenül belém futsz, amikor fuldoklom az erdő közepén. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… hogy is mondjam… szokatlan? – Gúnyos hangomra megtorpant és két lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot.
- Elégedj meg annyival, hogy megmentettem az életed, és ne kérdezősködj folyton Emily! – Kissé szíven ütött a hirtelen haragja.
- Honnan tudod a nevem? – Szinte biztos voltam benne, hogy nem mondtam meg neki.
- Már mondtad. – Arcáról egy pillanatra lefagyott a vigyor, de egy rövid pillanat alatt újra a helyére került a káprázatos mosoly. – Tényleg nagyon beverhetted a fejed.
- Lehet. – Körbepillantottam és akkor vettem csak észre, hogy már a kertünk szélén álldogálunk. Egy hűvös széltől teljesen megborzongtam és gyorsan átkaroltam magam a mellkasomnál.
- Fázol? – Kérdezte lágyan Lucas. Az előbbi indulatosságát, mintha elfújták volna.
Én csak lassan bólintottam egyet, mire Lucas átkarolt a vállamnál fogva és ismét sétálni kezdtünk.
Eleinte feszélyezetten lépdeltem mellette, de pár méter után rájöttem, hogy mennyire is tetszik. Az oltalmazó hercegem mellett sétálni, nyugodtan, úgy hogy nem kell a rólam szóló susmust hallgatnom. Mesés. Csendesen ballagtunk egymás mellett, kiélvezve egymást és a nyugalmat. Egy pár túlságosan rövid perc után Lucas elengedte a vállamat és arrébb húzódott.
- Most mennem kell.
- De… nem akarsz bejönni egy kicsit? Még meg sem hálálhattam az életmentést. – Panaszkodtam csalódottan. Nem ismertem még, de úgy éreztem, hogy több időt szeretnék eltölteni vele.
- Nem lehet, sajnálom. – Csalódottságomat látva, hüvelykujjával végigsimított az arcomon. Ahol ujja megérintett, ott a bőröm izzani kezdett. Nem volt fájdalmas, de örökre beégette magát a szöveteimbe, felforrósodtam és erős késztetést éreztem, hogy előre hajoljak és megcsókoljam az előttem álló fiút. Amikor már majdnem megtettem, elkaptam a fejem, mert egy kocsi hangját hallottam a köves feljárónkon begördülni. Megnéztem magamnak az ismeretlen autót, mert pont a legrosszabb pillanatkor tört ránk. Amikor viszont ismét visszafordultam Lucashoz, a fiúnak hűlt helye volt. Körbepillantottam, de nem láttam sehol. Egy pillanatnyi döbbent álldogálás után elindultam a házunk felé egyedül.

Árnyvilág trailer

A másik blogomhoz készítettem a napokban egy trailert. Nagyon sok munkám van benne (még ha ez nem is látszik rajta). Úgy gondoltam, hogy akár itt is bemutathatom, hisz ez az én sajátosan megfogalmazott történetem.


2011. március 18., péntek

Szerelem a zenére

Ez egy újabb irokhaakarok -ra beküldött pályázatom. Sajnos most nem sikerült elérnem első helyezést, de azért megmutatnám nektek ezt is. A feladat: egy megadott zenére kellett írni. Ajánlom, hogy indítsátok el a zenét és hangosan olvassátok, az élvezhetőség kedvéért.



Úgy ragadott el, mintha gyakorolta volna. Pontosan tudta, hogy hol kell lennünk és hogyan mozogjunk. Ebben a pillanatban megszűnt minden tánctudásommal kapcsolatos kételyem, és átadtam magam partneremnek, aki gyakorlottan irányított a derekamnál fogva. A falon lógó tükörből láttam kivirágzó arcomat, míg a következő lépés tova nem sodorta. Közel simultam hozzá, hogy érezzem mámorító illatát. Ezután táncunk hosszú, boldog homállyá nyúlt. Úgy éreztem, hogy lassítás nélkül végig tudnám táncolni az egész éjszakát, vagy akár napokat. Csodás volt, ahogy minden pár a tánc részese volt. Minden fiú tudta, hogy hogyan vezesse partnerét és minden lány tudta, hogy mikor, merre mozduljon. A lányok ragyogóan színes ruhái váltakozva sodródtak szemem elé. Hosszú, bő szoknyáink pörögtek, színes örvényeket létrehozva, amik folyosóként szolgált a fiúk fekete cipője előtt. Minden mozdulat az előzőből következett és mindannyian egyszerre mozogtunk létrehozva valami szépet és varázslatosat. Először éreztem azt, hogy igazán én vagyok. Ez az én mosolyom, az én mozdulataim, és az én egyetlen igazi szerelmem, akivel táncolok. Ahogy átölelt, sikerül előcsalogatnia minden rejtőzködő boldogságomat. Éreztem, hogy ezen az estén az életem minden szempontjából a helyére került. Elmosolyodtam, fejemet a mellkasára hajtottam, ő pedig még erősebben szorított magához. Testünk összesimult, míg szinte össze nem forrt. Lassítva a táncban lábujjhegyre álltam és a fülébe súgtam a szót, ami már egész este a fejemben motoszkált.
- Szeretlek.

2011. március 11., péntek

Szerelmes szösszenet


Ez egy régebbi kis firkálásom eredménye, csak, hogy ne unatkozzatok.



Alex a számra teszi az ujját, és magához szorít. Mámorító illata van, az
állán halvány borosta. A közelségétől alig kapok levegőt és kihagy a szívverésem. Megérezhette, mert finoman hátrál egy lépést, majd ajka mosolyra húzódik. Még mindig szédülök az érzéstől, ahogy kemény mellkasa hozzám simult. Nem érdekelt semmi, csak hogy engem néz, és ahogy karja lassan magához von. Minden érintése forrón ég belém, hogy örökre emlékeztessen ezekre az érzésekre. Talán most utoljára ölelhetem. Talán utoljára láthatom sötét szemeit, hosszú kócos haját, és ajka lágy görbéit. Utoljára érezhetem a forróságot, ami az ajakamat szorító ujjából árad. Szokatlanul üresnek érzem magam, de ettől a gondolattól mégis eltöltött a vágy. Itt az idő. Közelebb húzódom hozzá hogy ajkunk egy vonalba érjen. Veszek egy nagy levegőt és ajkam máris övéire tapadt. Csókunk egyre hevesebb, követelődzőbb lett. Az egyik keze az enyémért nyúl és szorosan a nyaka köré fonja. A másikért nyúl, de megelőzöm, és most beletúrok hosszú selymes hajába. Kezét a derekamon nyugtatja. Meztelen karunk hűvös borzongással simul össze. Testünk egymásba fonódik, mire elmosolyodok. abbahagyja a csókot, és ajka számról simítva arcom vonalát a nyakamra vándorol s onnan fülemhez ér.
- Te vagy az életem. - Suttogja fülembe, mire könny szökik a szemembe, és ajkunk ismét eggyé olvadt.