Két szív között - 2. rész

Íme itt van a Két szív között második része... jó olvasgatást hozzá.

Másnap reggel nagy elhatározásra jutottam. Akármi is legyen, beszélek Taylorral. A parkolóban láttam egy gyönyörű Volvóval, de Rachel lefoglalta. Ezért elhatároztam, hogy valamelyik óránk előtt beszélek vele, hisz egyébként is egy kivételével minden óra közös. Így vártam, hogy megjelenjen az első óránkon, de nem jött be. A következőre sem és az azutánira sem. Furcsa. Miért nem jött be? Hiszen láttam az autójánál. Őt és Rachelt is. Rachel. Hát persze. Miért nem jutott hamarabb az eszembe? – Gondoltam és már el is indultam megkeresni Rachelt, bármennyire is undorodom még a gondolattól is hogy egy levegőt szívjak vele. Főleg így hogy tudja, hogy olyanra tett szert, ami nekem is kellene. De ha meg akarom találni Taylort, márpedig meg akarom, akkor először beszélnem kell a sátánnal. De hiába kerestem, nem találtam sehol. Megkérdeztem az osztálytársait, sőt akár a barátaitól is megkérdezném, hogy hol van, ha lenne neki egy is. Átforgattam az egész iskolát, mindenki Rachelt kereste, de semmi. Egészen nyilvánvalónak tűnt, hogy ketten együtt pattantak le valahova, és hogy most is együtt vannak, de nekem valahogy csak később sikerült felfognom. Elkapott a düh, de magamnak nem hazudhatok ez féltékenység, nem düh. Kimondhatatlanul zavart a dolog. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy Taylor jobbat érdemelne. De el kell fogadnom a dolgokat. Amikor hazafelé sétáltam, Liza és Christen felajánlotta, hogy hazavisznek, de nemet mondtam, így legalább jutott egy kis idő kiszellőztetni a fejem. Amikor hazafelé sétáltam, az erdő mellett mentem el, ahogyan azt mindig is tettem. De most valami furcsa 

érzés fogott el. Valami arra késztetett, hogy menjek be az erdőbe. Valami mintha engem várna bent. Eddig mindig elmentem mellette, amilyen gyorsan csak lehet. De most egyre közelebb lépkedtem az erdő felé és azon kaptam magam, hogy már egész mélyre bemerészkedtem. Kicsit féltem, de a kíváncsiság nagyobb volt bennem. Csak mentem előre, nem tudtam, hogy mit keresek, de valamit bizonyosan. Most voltam először itt. A sűrű lombozat teljesen eltakarta az eget, elég sötét volt. Hirtelen, mintha egy árnyat láttam volna elsuhanni, ezért utána eredtem. Úgy félórányi gyaloglás után egy tisztásra értem és egy folyót láttam keresztülfolyni rajta. Nem volt széles, de nem láttam az aljára, viszont sebes folyása jól látszott a víz

 peremén. Az a valami megint arra ösztönzött, hogy keljek át a vízen. De nem találtam semmilyen hidat sem, kivéve egy elég rossz állapotban lévő farönköt, ami a vízben állt egy bizonytalan hidat alkotva. Közelebb léptem a rönkhöz és az egyik lábamat ráhelyezem.

 Megmozgattam a lábammal, latolgattam, hogy elég stabil-e, majd fellendültem az ideiglenes hidamra. De amint mindkét lábam a fán volt, az megcsúszott és beleborultam a vízbe. Alig bírtam megkapaszkodni a sodrás miatt. A rönköt teljesen elsodorta az ár, én pedig egy nagyobb sziklába kapaszkodtam. Megpróbáltam felhúzni magam, de nem sikerült. A mohától csúszós sziklán elcsúszott a kezem és belecsúsztam a vízbe, csak most nem találtam semmilyen kapaszkodót és az ár is sodort. Olyannyira, hogy a fejem nekicsapódott egy hatalmas sziklának és csak azt láttam, hogy süllyedek. Nem tudtam mozgatni semmimet, csak merültem és merültem a víz alá, akár egy kődarab. Már az eszméletemet is kezdtem elveszíteni, amikor hirtelen valami megragadott a derekamnál fogva. És beköszöntött a homály.

Amikor felébredtem újra az erdőben találtam magam a folyó mellett. Körbenéztem és akkor vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Egy magas srác állt pár méterre hátat fordítva nekem. Először megijedtem, később azonban örültem, hogy nem vagyok egyedül. A fejem piszkosul fájt, ahol a kőnek ütközött. Vér nem folyt, de ettől függetlenül nagyon bevertem, akár agyrázkódásom is lehetett.
- Látom felébredtél. – Szólalt meg a srác még mindig hátat fordítva nekem. – Jól rám ijesztettél ezzel a vízbe fulladok és elájulok jelenettel.
- S- sajnálom. – Dadogtam remegve. Nem tudom, hogy miért is kértem elnézést, holott nem szándékosan haltam meg majdnem.
- Fázol? – Kérdezte és végre megfordult. Amikor megláttam arcát belém villant a felismerés. Az a srác volt, akit már többször is láttam a suliban. Az én titokzatos megmentőm. Közelebb lépett és rám terítette kabátját. Tiltakozni próbáltam, de amikor felém hajolt, hogy jobban betakarjon és csak egy vékony légréteg volt köztünk elfelejtettem (még a nevemet is). Belenéztem oliva zöld szemébe és, mintha elvarázsolt volna. Teljesen megfeledkeztem magamról és közelebb hajoltam hozzá. – A szád… - kezdte nagyot nyelve – lila, biztosan nagyon fázol. – Jelentette ki végül és azt hittem elhúzódik, de nem így történt, hanem leült mellém a földre és szája féloldalas mosolyra húzódott. Én még mindig a hatása alatt voltam, de megpróbáltam viszonozni mosolyát, de csak eltüsszentettem magam. Arcom a kezembe temettem és összegömbölyödtem ültömben. Hogy lehetek ennyire béna? – Kérdeztem magamtól ezerszer. Ez nem volt valami csábító, de a srác nagyot nevetett szerencsétlenkedésemen.
- Mi történt? – Kérdeztem még mindig kezembe borulva. - Csak arra emlékszem, hogy a folyóba estem, és azt hiszem bevertem a fejem.
- Majdnem megfulladtál, de nagy szerencsédre, épp itt voltam és még időben kihúztalak a vízből. – Válaszolta csöndese, és kissé elhúzódott.
- K-köszönöm. – Dadogtam ismét már az arcára nézve. – Bocsáss meg, de nem tudom a neved… - Próbáltam minél finomabban utalni arra, hogy gőzöm sincs, hogy kicsoda valójában.
- Lucas Cabot. És szívesen. – Rám vigyorgott. – Remélem nem lesz szükséged rá többször.
- Igen. – Helyeseltem viszonozva mosolyát.
- Legközelebb ne gyere egyedül az erdőbe, nagyon veszélyes lehet. Mit kerestél itt? – Felállt és egy közeli fának támaszkodott. Eszembe jutott az erő, ami magához vonzott, és ami miatt majdnem meghaltam.
- Hálás vagyok az életmentésért, de nem gondolom, hogy közöd lenne hozzá. – Kissé… nyers voltam, de még csak nem is ismerem és tényleg semmi köze hozzá. Nem vette a lapot. Újra mellém telepedett és kisimított egy kósza tincset arcomból. Összerezzentem érintése alatt. Nem a félelemtől… sokkal inkább csak váratlanul ért. Kellemes volt érintése csak… meglepő. Idegenek nem viselkednek így. Még a különc, életmentő leskelődőknek is ismerniük kellene az etikettet.
- Mond el. – Kérlelt és féloldalas mosolyra húzta száját. Ha nem ültem volna, biztosan beleremegett volna a lábam. Csábos mosolyától el is felejtettem, hogy min is vitáztam vele az imént.
- Mit? – Kérdeztem bambán.
- Mond el, hogy miért jöttél az erdőbe. – Ismételte önmagát, minden hangot figyelmesen tagolva, hogy még egy idióta is megértse.
- Nem tudom. Valami azt súgta, hogy ide kell jönnöm. És ennyi. – Válaszoltam önkéntelenül. Furcsa milyen hatással van rám ez a srác. Mintha már ismerném, mintha mindig is ismertem volna. Pár percnyi néma csönd után felegyenesedtem és megigazítottam a ruhámat és a hajamat, majd levettem magamról Lucas átnedvesedett kabátját és felé nyújtottam. – Nos, Lucas… örülök a találkozásnak, de most mennem kell. – Már indultam is, amikor Lucas felegyenesedett és felém lépett.
- Várj! Elkísérlek. – Ha kérte volna, és nem kijelenti, talán még tetszett volna az ötlet, de így már nem annyira.
- Köszi, de nem kell segítség, egyedül is menni fog. – Elfordultam és sétálni kezdtem.
- Nem arra kell menni. – Hátranéztem és Lucas az ellenkező irányba mutatott. ÉGÉS! Beharaptam az alsó ajkamat és behunytam a szemem és úgy tettem meg a köztünk lévő távolságot. Szerencsétlenségemnek köszönhetően egy a földből nyújtózó gyökér pont a lábam elé mászott, így megbotlottam benne. Már felkészültem a földdel való randimra, de valamiért nem jött el. Azt vettem észre, hogy Lucas a derekamnál átölelve akadályozta meg hatalmas esésemet. Amikor már kicsit biztosabban álltam, megfordultam ölelésében. Arcunk hirtelen nagyon közel volt egymáshoz és éreztem forró leheletét az arcomon. Nem bántam, nagyon jó illata volt, egész testéből valami kellemes földillat áradt. Megnyugtató volt elmerülni zölden csillogó szemében. Nem tudom meddig állhattunk ott egymás karjában, de felőlem lehettek akár órák vagy napok is. Szemével az ajakaimat szuggerálta, amik készségesen szétnyíltak, majd egyre közelebb, és közelebb hajolt. Arcom és az egész testem égett, a vágytól, hogy ajkunk végre eggyé olvadjon. De nem. Az utolsó pillanatban elhúzódott tőlem.
- Még a végén meg fogsz fázni, még mindig csurom víz vagy. – Legnagyobb bánatomra elengedett és hátrább lépett. Még mindig ledöbbenve a hajamat a fülem mögé tűrtem és keresztbefont karral álltam tovább, ott ahol engem elhagyott. Teljesen odaadtam magam neki, holott nem is ismerem. Ez… borzalmas. Nem szoktam ilyet csinálni én egyáltalán nem ez vagyok. A másik meg az, hogy egyértelműen nem érdeklem. Máskülönben nem tolt volna el magától.
- Köszönöm… hogy elkaptál, mielőtt… – Suttogtam végül.
- Majd felírom a számládhoz. – Kacsintott nevetve. Nevetése kellemes, dallamos, és ettől még fiatalabbnak tűnt. 

- A számlámhoz? – Kérdeztem kissé gyanakodva, de válaszra sem méltatta. Csak elindult az erdő belsejébe. Biztos voltam benne, hogy rossz irányba tartunk, de nem mertem bevallani kételyem, ezért inkább csak követtem Lucast, aki otthonosan mozgott a sűrű erdőben.
- Kérdezhetek valamit? – Kissé bizonytalankodva torpantam meg mögötte, mire ő is megállt és vidáman hátra fordult.
- Attól függ.
- Te követsz engem? – Az arca rezzenéstelen, de szeme már nem mosolygott vele.
- Miről beszélsz? – Kérdezett vissza, tettetett nemtörődömséggel és újra elindult. Én, mint egy kisgyerek rohantam utána, hogy lépteim és kérdéseim egyaránt utolérjék.
- Először az egyik biológia órán láttalak az ajtónál, aztán megint az egyik szünetben és most véletlenül belém futsz, amikor fuldoklom az erdő közepén. Nem gondolod, hogy ez egy kicsit… hogy is mondjam… szokatlan? – Gúnyos hangomra megtorpant és két lépéssel szelte át a köztünk lévő távolságot.
- Elégedj meg annyival, hogy megmentettem az életed, és ne kérdezősködj folyton Emily! – Kissé szíven ütött a hirtelen haragja.
- Honnan tudod a nevem? – Szinte biztos voltam benne, hogy nem mondtam meg neki.
- Már mondtad. – Arcáról egy pillanatra lefagyott a vigyor, de egy rövid pillanat alatt újra a helyére került a káprázatos mosoly. – Tényleg nagyon beverhetted a fejed.
- Lehet. – Körbepillantottam és akkor vettem csak észre, hogy már a kertünk szélén álldogálunk. Egy hűvös széltől teljesen megborzongtam és gyorsan átkaroltam magam a mellkasomnál.
- Fázol? – Kérdezte lágyan Lucas. Az előbbi indulatosságát, mintha elfújták volna.
Én csak lassan bólintottam egyet, mire Lucas átkarolt a vállamnál fogva és ismét sétálni kezdtünk.
Eleinte feszélyezetten lépdeltem mellette, de pár méter után rájöttem, hogy mennyire is tetszik. Az oltalmazó hercegem mellett sétálni, nyugodtan, úgy hogy nem kell a rólam szóló susmust hallgatnom. Mesés. Csendesen ballagtunk egymás mellett, kiélvezve egymást és a nyugalmat. Egy pár túlságosan rövid perc után Lucas elengedte a vállamat és arrébb húzódott.
- Most mennem kell.
- De… nem akarsz bejönni egy kicsit? Még meg sem hálálhattam az életmentést. – Panaszkodtam csalódottan. Nem ismertem még, de úgy éreztem, hogy több időt szeretnék eltölteni vele.
- Nem lehet, sajnálom. – Csalódottságomat látva, hüvelykujjával végigsimított az arcomon. Ahol ujja megérintett, ott a bőröm izzani kezdett. Nem volt fájdalmas, de örökre beégette magát a szöveteimbe, felforrósodtam és erős késztetést éreztem, hogy előre hajoljak és megcsókoljam az előttem álló fiút. Amikor már majdnem megtettem, elkaptam a fejem, mert egy kocsi hangját hallottam a köves feljárónkon begördülni. Megnéztem magamnak az ismeretlen autót, mert pont a legrosszabb pillanatkor tört ránk. Amikor viszont ismét visszafordultam Lucashoz, a fiúnak hűlt helye volt. Körbepillantottam, de nem láttam sehol. Egy pillanatnyi döbbent álldogálás után elindultam a házunk felé egyedül.