Az otthon melegében összegömbölyödve az ablakpárkányon gubbasztok. Búsan figyelem, ahogy az ablakon ezernyi gyémántból szövődnek a jégvirág apró, karcos indái. Szemem sarkában könnyek toporognak, várva hogy kitörhessenek. Hiába próbáltam tartóztatni, most mégis törtető lovasként bukott ki belőlem a patakzó bús érzelem. Tengernyi érzés kavarog és üvölt bennem, de nem értem egyiket sem. Nem akarok mást, csak hagyni hogy a fájdalom és veszteség átjárja minden porcikám. Az ablakot fürkészve egy lányt láttam, ahogy összegörnyed magányában. Arca fájdalomtól elgyötört, szeméből könnycsepp csordogál végig arcán, és egy kérdést lehel az ablakra némán: Miért?
1 megjegyzés:
Huh ez nagyon megindító! Nagyon szépen használod a metaforákat tényleg teljesen kirázott a hideg meg minden.
És gratulálok a versenyhez. Nem olvastam a többit, de az biztos, hogy megérdemelted!
Megjegyzés küldése