Ha eljönne a döntés ideje, te kit választanál?
Most elmesélem neked a történetem. Azt, hogy hogyan is ismerkedtem meg egyetlen igaz szerelmemmel. A kapcsolatunk az egyik legfurcsább a világon. Régebben azt hittem, hogy van jó és rossz. Vannak jó emberek és vannak rosszak. De amióta megismertem Őt, az egész összekuszálódott. Teljesen felforgatta a tökéletes világomat. De hogy megbántam-e? Szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy nem. Minden együtt töltött pillanattal ráébredek valamire magammal és a számomra addig ismeretlen világgal szemben. Tudom, ez nagyon elcsépeltnek hangzik, hogy addig nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában ameddig meg nem ismertem. De ha szentelsz rám némi időt és energiát, akkor elmesélem a kalandunkat.
***
Még senkivel sem éreztem magam ennyire különlegesnek. Vele… vele, annyival könnyebb, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást. Mintha ismerné minden gondolatom.
Hogy a nyakába ugrok, amikor meglátom és átölel és végigsimít a hajamon, szorosan magához ölel és hatalmasat szippant bőröm illatából. Majd finoman lecsúsztat a földre, én pedig szorosan a mellkasához bújok. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy akár egy pillanatra is külön legyünk. Minden külön töltött pillanat kész Istencsapás számomra. Ha nincs velem, csak arra gondolok, hogy ő merre jár, mire gondol, miért nincs velem, és olyankor eszembe jut, amikor először láttam. Ott az osztályteremben. Amikor Mr. Johnson kínzott.
Hogy a nyakába ugrok, amikor meglátom és átölel és végigsimít a hajamon, szorosan magához ölel és hatalmasat szippant bőröm illatából. Majd finoman lecsúsztat a földre, én pedig szorosan a mellkasához bújok. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy akár egy pillanatra is külön legyünk. Minden külön töltött pillanat kész Istencsapás számomra. Ha nincs velem, csak arra gondolok, hogy ő merre jár, mire gondol, miért nincs velem, és olyankor eszembe jut, amikor először láttam. Ott az osztályteremben. Amikor Mr. Johnson kínzott.
***
- Nos, Emily, – kárörvendően vigyorog rám, mintha csak tudná, hogy gőzöm sincs arról, hogy miről beszél most tulajdonképpen. Épp Lizának írtam egy levelet, ugyanis aznap érkezett egy új srác a suliba és nagyon úgy néz ki, hogy minden órám vele lesz, mert ez már az ötödik közös óránk ezen a napon. Felkeltette az érdeklődésem és ki akarok róla deríteni mindent. És erre Liza a legmegfelelőbb személy. Ő mindig tudja, hogy ki kicsoda. – meg tudnád mondani nekünk hogy mi az, amivel ilyen szorgosan, foglalkozol? Mert az nyilvánvaló hogy nem az óra anyagára figyelsz. Nos, ha tudsz valami érdekeset mondani nekünk az emberi DNS felépítéséről, akkor figyelemmel hallgatunk. Vagy netán most túl elfoglalt vagy? Mert ha igen szólj és nem zavarok tovább.
- Nem Mr. Johnson. – dadogom, az egész osztály figyelte szenvedésem, és mind együtt érzett velem, ugyanis már mindenki átélte a szörnyű helyzetem… kivéve az új srácot. – Többet nem fordul elő, ígérem.
- Az már biztos. – Odalépett hozzám és kikapta a Lizának szánt levelem a kezemből, és elkezdte olvasni. Először magában, majd megszólalt. – Na, ez érdekes. Talán az osztály is annak tartaná. Mindjárt meglátjuk. – Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, hogy most mindenki hallja, hogy a „csini új srácról” kérdezősködöm. – „Drága Lizám most szükségem lenne, rád mivel tudni akarom, hogy… - Ekkor lépett közbe az én megmentőm.
- Mr. Johnson. – Szólal meg a leghátsó padból a srác. Ma először. Észbontó egy fiú. Magas, széles vállú, amiből arra lehet következtetni, hogy sportoló. Sötét haját kócosan hordja, amitől nagyon fiatalnak tűnik az arca. És a szemei… a legcsodásabb kék, amit életemben láttam. Bronz barna a bőre, ami korábbi lakóhelyéről árulkodik. Egy egyszerű farmert és fehér pólót visel, ami szorosan mellkasára simul, így jól látszik izmos alkata. Mintha csak a kifutókról érkezett volna. És a hangja, amikor először megszólalt zavartnak tűnt, de még így is olyan érzéki. Minden lány a teremben rögtön rá nézett és csak bámultak. Közben rám is rám bámultak és megpróbálták megsaccolni, hogy mikor akadok ki teljesen. És én is ezt kérdeztem magamtól.
– Elnézést Mr. Johnson, de nem gondolom, hogy helyes lenne felolvasnia mások magánbeszélgetéseit. Ha szabad megjegyeznem. – Hihetetlenül hálás voltam neki hogy leállította mielőtt kiderülne, hogy kémkedek utána. Most már tutira meg kell hálálnom ezt neki valahogy. De annyira sajnálom is érte, mert ez azt jelenti, hogy Mr. Johnson kispécizte magának, és megkeseríti a hátralévő gimis éveit.
- Oh, nem tudtam, hogy az erkölcs mintaképével van dolgom Mr. Hogy-is-hívják – Igen, ez az. Végre megtudom a nevét.
- Taylor. A nevem Taylor Matthews, uram.
- Nahát, Taylor. Nem igazán érdekel, de tudod, én a tanár vagyok, ergo azt csinálok az órámon, amit akarok. De tudod mit? Igazad van. Nem olvasom fel az osztály előtt. – Hatalmas kő esett le a szívemről. El sem tudom mondani mekkora mázlim, van. – nem, nem olvasom fel, de odaadom neked, hogy megtedd helyettem. – Az arcomról eltűnik minden nyugalom és a pánik veszi át a helyét. Hogy lehet ennyire szívtelen. Rám néz és hatalmas mosollyal az arcán nyújtja át a levelem Taylornak. – Taylor, kérlek, olvasd fel.
- Hogy mi? – Fakadtam ki. – Azt mondta, hogy nem olvassa fel! – nem tudtam magamon uralkodni. Felálltam és szinte üvöltök a tanárral. – Ezt nem teheti, semmi joga sincs hozzá. – Az ajtóra pillantok, mert olyan érzésem támadt, hogy ki kell jutnom a teremből, és láttam, hogy valaki benéz az ajtó üveges részén. Egyenesen engem bámult, és amikor észrevette, hogy látom elrohant. Nem láttam még korábban, de valahogy ismerős volt. De ezen most nem volt több idő agyalni… épp az életemet teszik tönkre.
- Igen, nem is én olvasom fel, hanem Taylor. Ülj le és hallgasd végig Emily! – Megfordult és visszasétált a pódiumra a tanári székre ült keresztbetett karral és lábbal, és arra várt, hogy én leüljek és Taylor felolvassa Lizának szánt levelem. Néztem, ahogy a fiú átolvassa, a levelet majd kissé szégyenlősen rám néz. Éreztem, hogy nem ő az egyetlen, aki fülig vörösödött. Végül megköszörüli a torkát és belekezd.
- „Drága Lizám most szükségem lenne, rád mivel tudni akarom, hogy”… hogy mikorra kell leadni pontosan a Rómeó és Júlia esszéket. Köszönöm. – Ez nem az én levelem volt. Nem olvasta fel. Döbbenten meredtem rá. Taylor ismét felém nézett - elég dühösen- majd leült a helyére. A tanár majdnem agyvérzést kapott, de mielőtt szólhatott volna kicsöngettek. Taylor gyorsan összekapta a holmiját és kisietett a teremből és én is így tettem. A folyosón próbáltam utolérni. Majdnem nem sikerült Haroldnak köszönhetően, aki megint randit akart kérni és én már harmadjára mondtam neki nemet.
- Szia, Emily, csak azt akartam kérdezni, hogy a hétvégén ráérsz-e mert értem, hogy a múlt hétvégéd is és az előző is foglalt volt, de esetleg most? – Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam a gyereket, vagy mérges legyek-e rá.
- Nézd Harold. – Próbáltam nyugodt maradni, de amikor megpillantottam a fiú válla fölött Taylort elsétálni, elfogyott a türelmem - Ha egy lány háromszor is visszautasít, akkor ne kérj tőle több randit, hanem hagy békén és ne idegesítsd tovább. Megértetted? – gonosz és kegyetlen voltam, de így a legjobb.
Aztán amikor végre leráztam Haroldot, Taylor után kiáltottam.
- Hé, Taylor! – A kezemet a magasba nyújtottam, hogy biztosan észrevegyen. Ő megállt és lassan hátrafordult. – Várj! Kérlek. – Odarohanok hozzá. Láttam, ahogy a többi lány azt lesi, hogy ki a szerencsés, akinek sikerült végre leszólítania és mind irigykedve bámult rám. A legfeltűnőbb Rachel volt. A rivalizálás gimiben kezdődött, nem is tudom, hogy igazából mi a baja, de egy párszor beszól nekem én pedig nem hagytam magam és ezért ki nem állhat engem. Odaértem a fiúhoz és azt láttam, mintha nehézséget okozna velem szóba állnia. Amikor megszólaltam, pedig lassan lehunyta a szemét, mintha nyugtatná magát valamiért. – Taylor, nézd én… én úgy sajnálom ezt az egészet.
- Nem számít, csak felejtsük el. – Nem nézett rám, csak előre bámult. – Itt a leveled, fogd. – a kezembe nyomta és még mindig nem néz felém.
- Oh, köszönöm. – Megragadtam a levelet és már zsebre is vágtam, mielőtt több bajt is okozhatna. Amint a kezembe került a levél Taylor megint megindult egy szó nélkül. – Hé! – kiáltok utána. És ő megint megáll, az állkapcsát összeszorítja és dühösen, hatalmas lendülettel visszajön hozzám.
- Mit akarsz?
- Valami rosszat tettem? Mert ha igen, akkor sajnálom. – Ezen elnevette magát, de nem szívből jött, inkább gúnyos kacaj volt.
- Hm. Tudod Emily, nem az zavar, hogy kínos helyzetbe hoztál. Nem is az, hogy sikerült megutáltatnom magam egy tanárral már az első napomon. Nem. Az egészben az zavar, hogy Te kémkedsz utánam, a hátam mögött akarsz kideríteni rólam dolgokat. Holott meg is kérdezhetnéd tőlem. – Nagyon lassan beszélt és minden szót gondosan hangsúlyozott. Nekem pedig még a lélegzetem is elállt. Nemcsak a tökéletes külsejétől, nemcsak attól, ahogy a szavakat tökéletesen formázta, hanem hogy milyen igazak a szavai. Megkérdezhettem volna tőle is, és akkor nem lett volna ez az egész cirkusz.
- Rendben van, igazad van, sajnálom. Kezdjük elölről. Szia, az én nevem Emily Raynolds. De általában csak Em-nek hívnak. – Kezet nyújtok neki és zavartságom ellenére egy elég hihető mosolyt erőltettem arcomra.
- Taylor Matthews. – úgy tűnt belemegy a játékomba.
- Szia, Taylor. Megkérdezhetem, hogy honnan jöttél a mi kis városunkba?
- Erre most mennem kell. Viszlát. – Elsietett még azelőtt, hogy bármit is mondhattam volna. Egyszerűen ott hagyott. Mindenki engem nézett. Emily, akit életében először lepattintottak. Legtöbbször nem zavart, hogy miket hordanak össze rólam, de most idegesített sugdolózások a hátam mögött.
- Nem Mr. Johnson. – dadogom, az egész osztály figyelte szenvedésem, és mind együtt érzett velem, ugyanis már mindenki átélte a szörnyű helyzetem… kivéve az új srácot. – Többet nem fordul elő, ígérem.
- Az már biztos. – Odalépett hozzám és kikapta a Lizának szánt levelem a kezemből, és elkezdte olvasni. Először magában, majd megszólalt. – Na, ez érdekes. Talán az osztály is annak tartaná. Mindjárt meglátjuk. – Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, hogy most mindenki hallja, hogy a „csini új srácról” kérdezősködöm. – „Drága Lizám most szükségem lenne, rád mivel tudni akarom, hogy… - Ekkor lépett közbe az én megmentőm.
- Mr. Johnson. – Szólal meg a leghátsó padból a srác. Ma először. Észbontó egy fiú. Magas, széles vállú, amiből arra lehet következtetni, hogy sportoló. Sötét haját kócosan hordja, amitől nagyon fiatalnak tűnik az arca. És a szemei… a legcsodásabb kék, amit életemben láttam. Bronz barna a bőre, ami korábbi lakóhelyéről árulkodik. Egy egyszerű farmert és fehér pólót visel, ami szorosan mellkasára simul, így jól látszik izmos alkata. Mintha csak a kifutókról érkezett volna. És a hangja, amikor először megszólalt zavartnak tűnt, de még így is olyan érzéki. Minden lány a teremben rögtön rá nézett és csak bámultak. Közben rám is rám bámultak és megpróbálták megsaccolni, hogy mikor akadok ki teljesen. És én is ezt kérdeztem magamtól.
– Elnézést Mr. Johnson, de nem gondolom, hogy helyes lenne felolvasnia mások magánbeszélgetéseit. Ha szabad megjegyeznem. – Hihetetlenül hálás voltam neki hogy leállította mielőtt kiderülne, hogy kémkedek utána. Most már tutira meg kell hálálnom ezt neki valahogy. De annyira sajnálom is érte, mert ez azt jelenti, hogy Mr. Johnson kispécizte magának, és megkeseríti a hátralévő gimis éveit.
- Oh, nem tudtam, hogy az erkölcs mintaképével van dolgom Mr. Hogy-is-hívják – Igen, ez az. Végre megtudom a nevét.
- Taylor. A nevem Taylor Matthews, uram.
- Nahát, Taylor. Nem igazán érdekel, de tudod, én a tanár vagyok, ergo azt csinálok az órámon, amit akarok. De tudod mit? Igazad van. Nem olvasom fel az osztály előtt. – Hatalmas kő esett le a szívemről. El sem tudom mondani mekkora mázlim, van. – nem, nem olvasom fel, de odaadom neked, hogy megtedd helyettem. – Az arcomról eltűnik minden nyugalom és a pánik veszi át a helyét. Hogy lehet ennyire szívtelen. Rám néz és hatalmas mosollyal az arcán nyújtja át a levelem Taylornak. – Taylor, kérlek, olvasd fel.
- Hogy mi? – Fakadtam ki. – Azt mondta, hogy nem olvassa fel! – nem tudtam magamon uralkodni. Felálltam és szinte üvöltök a tanárral. – Ezt nem teheti, semmi joga sincs hozzá. – Az ajtóra pillantok, mert olyan érzésem támadt, hogy ki kell jutnom a teremből, és láttam, hogy valaki benéz az ajtó üveges részén. Egyenesen engem bámult, és amikor észrevette, hogy látom elrohant. Nem láttam még korábban, de valahogy ismerős volt. De ezen most nem volt több idő agyalni… épp az életemet teszik tönkre.
- Igen, nem is én olvasom fel, hanem Taylor. Ülj le és hallgasd végig Emily! – Megfordult és visszasétált a pódiumra a tanári székre ült keresztbetett karral és lábbal, és arra várt, hogy én leüljek és Taylor felolvassa Lizának szánt levelem. Néztem, ahogy a fiú átolvassa, a levelet majd kissé szégyenlősen rám néz. Éreztem, hogy nem ő az egyetlen, aki fülig vörösödött. Végül megköszörüli a torkát és belekezd.
- „Drága Lizám most szükségem lenne, rád mivel tudni akarom, hogy”… hogy mikorra kell leadni pontosan a Rómeó és Júlia esszéket. Köszönöm. – Ez nem az én levelem volt. Nem olvasta fel. Döbbenten meredtem rá. Taylor ismét felém nézett - elég dühösen- majd leült a helyére. A tanár majdnem agyvérzést kapott, de mielőtt szólhatott volna kicsöngettek. Taylor gyorsan összekapta a holmiját és kisietett a teremből és én is így tettem. A folyosón próbáltam utolérni. Majdnem nem sikerült Haroldnak köszönhetően, aki megint randit akart kérni és én már harmadjára mondtam neki nemet.
- Szia, Emily, csak azt akartam kérdezni, hogy a hétvégén ráérsz-e mert értem, hogy a múlt hétvégéd is és az előző is foglalt volt, de esetleg most? – Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam a gyereket, vagy mérges legyek-e rá.
- Nézd Harold. – Próbáltam nyugodt maradni, de amikor megpillantottam a fiú válla fölött Taylort elsétálni, elfogyott a türelmem - Ha egy lány háromszor is visszautasít, akkor ne kérj tőle több randit, hanem hagy békén és ne idegesítsd tovább. Megértetted? – gonosz és kegyetlen voltam, de így a legjobb.
Aztán amikor végre leráztam Haroldot, Taylor után kiáltottam.
- Hé, Taylor! – A kezemet a magasba nyújtottam, hogy biztosan észrevegyen. Ő megállt és lassan hátrafordult. – Várj! Kérlek. – Odarohanok hozzá. Láttam, ahogy a többi lány azt lesi, hogy ki a szerencsés, akinek sikerült végre leszólítania és mind irigykedve bámult rám. A legfeltűnőbb Rachel volt. A rivalizálás gimiben kezdődött, nem is tudom, hogy igazából mi a baja, de egy párszor beszól nekem én pedig nem hagytam magam és ezért ki nem állhat engem. Odaértem a fiúhoz és azt láttam, mintha nehézséget okozna velem szóba állnia. Amikor megszólaltam, pedig lassan lehunyta a szemét, mintha nyugtatná magát valamiért. – Taylor, nézd én… én úgy sajnálom ezt az egészet.
- Nem számít, csak felejtsük el. – Nem nézett rám, csak előre bámult. – Itt a leveled, fogd. – a kezembe nyomta és még mindig nem néz felém.
- Oh, köszönöm. – Megragadtam a levelet és már zsebre is vágtam, mielőtt több bajt is okozhatna. Amint a kezembe került a levél Taylor megint megindult egy szó nélkül. – Hé! – kiáltok utána. És ő megint megáll, az állkapcsát összeszorítja és dühösen, hatalmas lendülettel visszajön hozzám.
- Mit akarsz?
- Valami rosszat tettem? Mert ha igen, akkor sajnálom. – Ezen elnevette magát, de nem szívből jött, inkább gúnyos kacaj volt.
- Hm. Tudod Emily, nem az zavar, hogy kínos helyzetbe hoztál. Nem is az, hogy sikerült megutáltatnom magam egy tanárral már az első napomon. Nem. Az egészben az zavar, hogy Te kémkedsz utánam, a hátam mögött akarsz kideríteni rólam dolgokat. Holott meg is kérdezhetnéd tőlem. – Nagyon lassan beszélt és minden szót gondosan hangsúlyozott. Nekem pedig még a lélegzetem is elállt. Nemcsak a tökéletes külsejétől, nemcsak attól, ahogy a szavakat tökéletesen formázta, hanem hogy milyen igazak a szavai. Megkérdezhettem volna tőle is, és akkor nem lett volna ez az egész cirkusz.
- Rendben van, igazad van, sajnálom. Kezdjük elölről. Szia, az én nevem Emily Raynolds. De általában csak Em-nek hívnak. – Kezet nyújtok neki és zavartságom ellenére egy elég hihető mosolyt erőltettem arcomra.
- Taylor Matthews. – úgy tűnt belemegy a játékomba.
- Szia, Taylor. Megkérdezhetem, hogy honnan jöttél a mi kis városunkba?
- Erre most mennem kell. Viszlát. – Elsietett még azelőtt, hogy bármit is mondhattam volna. Egyszerűen ott hagyott. Mindenki engem nézett. Emily, akit életében először lepattintottak. Legtöbbször nem zavart, hogy miket hordanak össze rólam, de most idegesített sugdolózások a hátam mögött.
***
Most a karjában tart és megcsókolom. Csókunk, mindent elsöprő érzelmekkel teli. Ahogy a hajába túrok, és ahogyan a derekamnál fogva magához húz. Most, hogy a karjában tart és tudom, hogy engem szeret. Igazán engem szeret. Minden olyan nyugodt és békés bennem, hogy engem tart ölelő karjai közt. Sajnos nem volt ez mindig így. Voltak napok, hetek, hónapok, amikor azt hittem, hogy soha nem lehet az enyém.
***
- Liza, csak én érzem azt, hogy az új sráccal van valami különös?
- Ki? – értetlenkedett
- Taylor. Ki más?
- Azon kívül, hogy már egy hónapja idejár és még nem kért tőled randit? Nem, nem találok rajta semmi furcsát. – Uh, ezzel betalált. Zavart. Hihetetlenül aggasztott, hogy a kis incidens óta szóba sem állt velem. Nem mintha bárki mással igen, de akkor is különös.
- Nos, akkor eljött a „B-terv” ideje. – Jelentem ki és már meg is indulok a szekrényénél álló fiú felé.
- Mégis mit csinálsz? – Kérdezi utánam Liza, de nem válaszolok.
Utálok taktikázni, de ez egy különleges helyzet. Most sajna mindent be kell vetnem. Szerencsére az utóbbi hetekben volt időm effajta dolgokon agyalni. Amikor Taylor közelébe értem megálltam, vettem egy nagy levegőt és leplezett határozottsággal odaléptem hozzá.
- Szia, Taylor! – Nem jött válasz, ami felettébb zavart. Számra egy mosolyt erőltettem miközben belül ordítottam, majd folytatom. – Csak azért jöttem, mert én vagyok az iskola szervezőbizottság elnöke és kellene pár segítő kéz. És minden felsősnek kötelező segítenie a fekete-fehér bál megrendezésében, és arra gondoltam, hogy…
- Nézd, most nekem mennem kell. Viszlát. – Teljesen letaglózott. Nem tudtam felfogni, hogy megint lerázott. Ez nem lehet igaz. Tennem kell valamit.
- Nézd, lehet, hogy nem bírsz, de nem tudom, hogy mi a fenét követtem el, hogy annyit nem érdemlek, hogy szóba állj velem. – Kikeltem önmagamból. Nem vagyok egy hisztis csitri, de most úgy viselkedtem. Taylor, valamilyen különös oknál fogva vonzott magához, mintha csak összetartoznánk. Ezért nem bírtam elviselni a visszautasítást.
- Tényleg mennem kell. – Elindult, de az útjába álltam és a kezem automatikusan a mellkasára tettem, hogy megállítsam. Egy rövid ideig mindketten a tökéletes mellkasára tapadó kezemet figyeltük, majd megszólaltam.
- Nem hiszem. – Szinte suttogtam, mert még mindig a kezemet bámultam. Ekkor lépett közbe maga az ördög. Rachel.
- Oh, Taylor. Már vártalak, úgy volt, hogy ma is együtt ebédelünk. – Szavait nem is Taylornak, hanem inkább nekem szánta. Megfogta a fiú karját és húzni kezdte, akár egy kisgyereket. Taylor, pedig csak engem nézett, majd hirtelen egy mohó pillantást vetett Rachelre, és átfogta a derekát és úgy távoztak. Azért még Rachel volt annyira patkány, hogy visszamosolyogjon rám.
- Emily! – fordul vissza – Jaj, hogy te is itt vagy nem is vettelek észre. Még jó hogy megláttalak. Csak szólok, hogy szakítottam Tommal. Most már a tiéd lehet. Sírj a vállain. – jelentőségteljesen nézett a mellette álló srácra, akinek arcára hatalmas mosoly ült. – Talán jobb lesz. – Egyértelmű utalás arra, hogy „legyőzött”
- Igen te utolsó rib… - még mielőtt befejezhettem volna megint megláttam azt az alakot, aki legutóbb az ajtónál állt. Most a titkárság üvegfalán keresztül követte figyelemmel az eseményeket. Biztosan nem láttam korábban. Emlékeznék rá. Határozottan helyes. Nem, úgy ahogy Taylor. Sőt pont az ellenkezője annak. Világos, szinte hófehér bőr, és világos barna haj. Visszabámultam rá, egy percig egymást néztük, majd megint elfordította tekintetét. Mire feleszméltem, Taylor és Rachel el is tűnt.
Duzzogva és megalázottan vonultam egyenesen a lány WC-be. Szerencsére Liza és Christen azonnal utánam sietett. Tudták, hogy beszélnem kell velük, de csakis hármasban, ezért csak annyit mondtam, hogy találkozzunk suli után a szokásos helyen. Már ki is mentem. Megpróbáltam összeszedni magam. De csak azon agyaltam, hogy miért csinálja ezt? Nem fért a fejembe, hogy miért Rachelt választotta helyettem. Vagy ha így van, akkor miért nézett úgy rám, mintha… mint ahogy én rá. Vágytam rá. Az érintésére, a mosolyára, az ölelésére. Olyan volt mintha egy láthatatlan kötelék fűzne össze minket. Minden esetre, most az a lényeg, hogy zavaromat senki se vegye észre rajtam. Legalább az erősség látszatát fent kell tartanom. Hogy eltereljem gondolataim azon a különös fiún kezdtem agyalni. Olyan különös volt az arca, és ahogy csak a félhomályban mereven állt. Kérdezgettem róla Lizát később, de még nem látta. Végül azzal zártam az ügyet, hogy biztos egy külsős.
Délután, amikor hazaértem az első dolgom, hogy elszaladtam a kert legvégébe, a mi fánkhoz. A szüleimnek hatalmas házuk van, hatalmas kerttel. Akkorával, hogy a kert végéből egész aprónak tűnik a házunk. Ott áll egy öreg tölgyfa. Egészen kicsi korom óta oda járunk a barátnőimmel. Lizával és Christen-nel. Régebben felmásztunk a fára, ma már inkább csak leülünk a biztonságot árasztó tölgyfa tövébe hűsölni. Itt beszéljük meg azokat a dolgokat, amiket csak mi tudhatunk. Most is ezért jöttünk ki. Amíg vártam a lányokat, megkerestem az Adammel közös karcunkat a fában. – Ő volt az első és egyetlen szerelmem. Egészen kicsik voltunk még. Minden este elszökött otthonról és itt találkoztunk és együtt néztük a csillagokat. – Adam és Emily mindörökké. Ujjammal végigsimítom a nevünket. Azon a rettenetes napon készült, amikor a szörnyű baleset érte. – Tizenöt évesek voltunk. Szakadt az eső, felhívtam, hogy nem muszáj kijönnie, ha nem szeretne az esőben rohangálni. De Ő kijött hozzám. Még korán volt, de az eget komor felhő borította. Mi megint kijöttünk, belevéste a fába hogy Adam és Mary és megcsókolt. Aztán elindult. Mondtam neki, hogy maradjon éjszakára, a szüleim biztosan megértik. De Ő erősködött, hogy haza megy. Amikor hazafelé tartott egy autó kisodródott az útról és Adamnek ütközött. Azonnal kórházba került, súlyos sérülésekkel. Este felhívtam, hogy hazaért-e, de egy nő vette fel, az anyja. Amikor elmondta, nem hittem el. Üvöltöttem vele hogy azonnal adja oda a telefont a szerelmemnek, de a nő egyre csak sírt. Annyira haragudtam magamra és a világra, hogy azonnal elmenekültem. Egy hely jutott az eszembe. A hely ahol csak ketten voltunk, ahol mindketten önmagunk lehettünk. A tölgyfa. De amikor odaértem csak két szót láttam: Adam és Emily. Záporoztak a könnyeim. Az egész éjszakát kint töltöttem. Ostobaság, tudom, de abban reménykedtem, hogy az egész csak egy átverés és eljön hozzám és átölel, ahogy régen. De nem jött. Soha nem jött el többé. Hónapokkal a temetése után voltam csak képes ismét a tölgyfához menni, és akkor véstem bele a fába még azzal a késsel, amit anno Ő használt a mindörökké szót. Ő volt az első igaz szerelmem és ezt senki nem veheti el tőlünk. – A könnyeim megint előtörtek a keserű gondolattól.
- Mindörökké. – Suttogtam, és akkor vettem észre, hogy már nem voltam egyedül. A két barátnőm, akik addig csendben álltak mögöttem, most közelebb léptek és szorosan átöleltek. Ők is zokogtak, akárcsak én. Hárman ölelkezve álltunk az öreg tölgyfa alatt. Nem kellettek szavak. Némán vigasztaltuk egymást.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése