Két szív között - 1. rész

Ha eljönne a döntés ideje, te kit választanál?

Most elmesélem neked a történetem. Azt, hogy hogyan is ismerkedtem meg egyetlen igaz szerelmemmel. A kapcsolatunk az egyik legfurcsább a világon. Régebben azt hittem, hogy van jó és rossz. Vannak jó emberek és vannak rosszak. De amióta megismertem Őt, az egész összekuszálódott. Teljesen felforgatta a tökéletes világomat. De hogy megbántam-e? Szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy nem. Minden együtt töltött pillanattal ráébredek valamire magammal és a számomra addig ismeretlen világgal szemben. Tudom, ez nagyon elcsépeltnek hangzik, hogy addig nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában ameddig meg nem ismertem. De ha szentelsz rám némi időt és energiát, akkor elmesélem a kalandunkat.

***

Még senkivel sem éreztem magam ennyire különlegesnek. Vele… vele, annyival könnyebb, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást. Mintha ismerné minden gondolatom.
Hogy a nyakába ugrok, amikor meglátom és átölel és végigsimít a hajamon, szorosan magához ölel és hatalmasat szippant bőröm illatából. Majd finoman lecsúsztat a földre, én pedig szorosan a mellkasához bújok. Nem akarom elengedni. Nem akarom, hogy akár egy pillanatra is külön legyünk. Minden külön töltött pillanat kész Istencsapás számomra. Ha nincs velem, csak arra gondolok, hogy ő merre jár, mire gondol, miért nincs velem, és olyankor eszembe jut, amikor először láttam. Ott az osztályteremben. Amikor Mr. Johnson kínzott.

***

- Nos, Emily, – kárörvendően vigyorog rám, mintha csak tudná, hogy gőzöm sincs arról, hogy miről beszél most tulajdonképpen. Épp Lizának írtam egy levelet, ugyanis aznap érkezett egy új srác a suliba és nagyon úgy néz ki, hogy minden órám vele lesz, mert ez már az ötödik közös óránk ezen a napon. Felkeltette az érdeklődésem és ki akarok róla deríteni mindent. És erre Liza a legmegfelelőbb személy. Ő mindig tudja, hogy ki kicsoda. – meg tudnád mondani nekünk hogy mi az, amivel ilyen szorgosan, foglalkozol? Mert az nyilvánvaló hogy nem az óra anyagára figyelsz. Nos, ha tudsz valami érdekeset mondani nekünk az emberi DNS felépítéséről, akkor figyelemmel hallgatunk. Vagy netán most túl elfoglalt vagy? Mert ha igen szólj és nem zavarok tovább.
- Nem Mr. Johnson. – dadogom, az egész osztály figyelte szenvedésem, és mind együtt érzett velem, ugyanis már mindenki átélte a szörnyű helyzetem… kivéve az új srácot. – Többet nem fordul elő, ígérem.
- Az már biztos. – Odalépett hozzám és kikapta a Lizának szánt levelem a kezemből, és elkezdte olvasni. Először magában, majd megszólalt. – Na, ez érdekes. Talán az osztály is annak tartaná. Mindjárt meglátjuk. – Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, hogy most mindenki hallja, hogy a „csini új srácról” kérdezősködöm.  – „Drága Lizám most szükségem lenne, rád mivel tudni akarom, hogy… - Ekkor lépett közbe az én megmentőm.
- Mr. Johnson. – Szólal meg a leghátsó padból a srác. Ma először. Észbontó egy fiú. Magas, széles vállú, amiből arra lehet következtetni, hogy sportoló. Sötét haját kócosan hordja, amitől nagyon fiatalnak tűnik az arca. És a szemei… a legcsodásabb kék, amit életemben láttam. Bronz barna a bőre, ami korábbi lakóhelyéről árulkodik. Egy egyszerű farmert és fehér pólót visel, ami szorosan mellkasára simul, így jól látszik izmos alkata. Mintha csak a kifutókról érkezett volna. És a hangja, amikor először megszólalt zavartnak tűnt, de még így is olyan érzéki. Minden lány a teremben rögtön rá nézett és csak bámultak. Közben rám is rám bámultak és megpróbálták megsaccolni, hogy mikor akadok ki teljesen. És én is ezt kérdeztem magamtól. 
– Elnézést Mr. Johnson, de nem gondolom, hogy helyes lenne felolvasnia mások magánbeszélgetéseit. Ha szabad megjegyeznem. – Hihetetlenül hálás voltam neki hogy leállította mielőtt kiderülne, hogy kémkedek utána. Most már tutira meg kell hálálnom ezt neki valahogy. De annyira sajnálom is érte, mert ez azt jelenti, hogy Mr. Johnson kispécizte magának, és megkeseríti a hátralévő gimis éveit.
- Oh, nem tudtam, hogy az erkölcs mintaképével van dolgom Mr. Hogy-is-hívják – Igen, ez az. Végre megtudom a nevét.
- Taylor. A nevem Taylor Matthews, uram.
- Nahát, Taylor. Nem igazán érdekel, de tudod, én a tanár vagyok, ergo azt csinálok az órámon, amit akarok. De tudod mit? Igazad van. Nem olvasom fel az osztály előtt. – Hatalmas kő esett le a szívemről. El sem tudom mondani mekkora mázlim, van. – nem, nem olvasom fel, de odaadom neked, hogy megtedd helyettem. – Az arcomról eltűnik minden nyugalom és a pánik veszi át a helyét. Hogy lehet ennyire szívtelen. Rám néz és hatalmas mosollyal az arcán nyújtja át a levelem Taylornak. – Taylor, kérlek, olvasd fel.
- Hogy mi? – Fakadtam ki. – Azt mondta, hogy nem olvassa fel! – nem tudtam magamon uralkodni. Felálltam és szinte üvöltök a tanárral. – Ezt nem teheti, semmi joga sincs hozzá. – Az ajtóra pillantok, mert olyan érzésem támadt, hogy ki kell jutnom a teremből, és láttam, hogy valaki benéz az ajtó üveges részén. Egyenesen engem bámult, és amikor észrevette, hogy látom elrohant. Nem láttam még korábban, de valahogy ismerős volt. De ezen most nem volt több idő agyalni… épp az életemet teszik tönkre.
- Igen, nem is én olvasom fel, hanem Taylor. Ülj le és hallgasd végig Emily! – Megfordult és visszasétált a pódiumra a tanári székre ült keresztbetett karral és lábbal, és arra várt, hogy én leüljek és Taylor felolvassa Lizának szánt levelem. Néztem, ahogy a fiú átolvassa, a levelet majd kissé szégyenlősen rám néz. Éreztem, hogy nem ő az egyetlen, aki fülig vörösödött. Végül megköszörüli a torkát és belekezd.
- „Drága Lizám most szükségem lenne, rád mivel tudni akarom, hogy”… hogy mikorra kell leadni pontosan a Rómeó és Júlia esszéket. Köszönöm. – Ez nem az én levelem volt. Nem olvasta fel. Döbbenten meredtem rá. Taylor ismét felém nézett - elég dühösen- majd leült a helyére. A tanár majdnem agyvérzést kapott, de mielőtt szólhatott volna kicsöngettek. Taylor gyorsan összekapta a holmiját és kisietett a teremből és én is így tettem. A folyosón próbáltam utolérni. Majdnem nem sikerült Haroldnak köszönhetően, aki megint randit akart kérni és én már harmadjára mondtam neki nemet.
- Szia, Emily, csak azt akartam kérdezni, hogy a hétvégén ráérsz-e mert értem, hogy a múlt hétvégéd is és az előző is foglalt volt, de esetleg most? – Nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam a gyereket, vagy mérges legyek-e rá.
- Nézd Harold. – Próbáltam nyugodt maradni, de amikor megpillantottam a fiú válla fölött Taylort elsétálni, elfogyott a türelmem - Ha egy lány háromszor is visszautasít, akkor ne kérj tőle több randit, hanem hagy békén és ne idegesítsd tovább. Megértetted? – gonosz és kegyetlen voltam, de így a legjobb.
Aztán amikor végre leráztam Haroldot, Taylor után kiáltottam.
- Hé, Taylor! – A kezemet a magasba nyújtottam, hogy biztosan észrevegyen. Ő megállt és lassan hátrafordult. – Várj! Kérlek. – Odarohanok hozzá. Láttam, ahogy a többi lány azt lesi, hogy ki a szerencsés, akinek sikerült végre leszólítania és mind irigykedve bámult rám. A legfeltűnőbb Rachel volt. A rivalizálás gimiben kezdődött, nem is tudom, hogy igazából mi a baja, de egy párszor beszól nekem én pedig nem hagytam magam és ezért ki nem állhat engem. Odaértem a fiúhoz és azt láttam, mintha nehézséget okozna velem szóba állnia. Amikor megszólaltam, pedig lassan lehunyta a szemét, mintha nyugtatná magát valamiért. – Taylor, nézd én… én úgy sajnálom ezt az egészet.
- Nem számít, csak felejtsük el. – Nem nézett rám, csak előre bámult. – Itt a leveled, fogd. – a kezembe nyomta és még mindig nem néz felém.
- Oh, köszönöm. – Megragadtam a levelet és már zsebre is vágtam, mielőtt több bajt is okozhatna. Amint a kezembe került a levél Taylor megint megindult egy szó nélkül. – Hé! – kiáltok utána. És ő megint megáll, az állkapcsát összeszorítja és dühösen, hatalmas lendülettel visszajön hozzám.
- Mit akarsz?
- Valami rosszat tettem? Mert ha igen, akkor sajnálom. – Ezen elnevette magát, de nem szívből jött, inkább gúnyos kacaj volt.
- Hm. Tudod Emily, nem az zavar, hogy kínos helyzetbe hoztál. Nem is az, hogy sikerült megutáltatnom magam egy tanárral már az első napomon. Nem. Az egészben az zavar, hogy Te kémkedsz utánam, a hátam mögött akarsz kideríteni rólam dolgokat. Holott meg is kérdezhetnéd tőlem. – Nagyon lassan beszélt és minden szót gondosan hangsúlyozott. Nekem pedig még a lélegzetem is elállt. Nemcsak a tökéletes külsejétől, nemcsak attól, ahogy a szavakat tökéletesen formázta, hanem hogy milyen igazak a szavai. Megkérdezhettem volna tőle is, és akkor nem lett volna ez az egész cirkusz.
- Rendben van, igazad van, sajnálom. Kezdjük elölről. Szia, az én nevem Emily Raynolds. De általában csak Em-nek hívnak. – Kezet nyújtok neki és zavartságom ellenére egy elég hihető mosolyt erőltettem arcomra.
- Taylor Matthews.  – úgy tűnt belemegy a játékomba.
- Szia, Taylor. Megkérdezhetem, hogy honnan jöttél a mi kis városunkba?
- Erre most mennem kell. Viszlát. – Elsietett még azelőtt, hogy bármit is mondhattam volna. Egyszerűen ott hagyott. Mindenki engem nézett. Emily, akit életében először lepattintottak. Legtöbbször nem zavart, hogy miket hordanak össze rólam, de most idegesített sugdolózások a hátam mögött.

***

Most a karjában tart és megcsókolom. Csókunk, mindent elsöprő érzelmekkel teli. Ahogy a hajába túrok, és ahogyan a derekamnál fogva magához húz. Most, hogy a karjában tart és tudom, hogy engem szeret. Igazán engem szeret. Minden olyan nyugodt és békés bennem, hogy engem tart ölelő karjai közt. Sajnos nem volt ez mindig így. Voltak napok, hetek, hónapok, amikor azt hittem, hogy soha nem lehet az enyém.

***

- Liza, csak én érzem azt, hogy az új sráccal van valami különös?
- Ki? – értetlenkedett
- Taylor. Ki más?
- Azon kívül, hogy már egy hónapja idejár és még nem kért tőled randit? Nem, nem találok rajta semmi furcsát. – Uh, ezzel betalált. Zavart. Hihetetlenül aggasztott, hogy a kis incidens óta szóba sem állt velem. Nem mintha bárki mással igen, de akkor is különös.
- Nos, akkor eljött a „B-terv” ideje. – Jelentem ki és már meg is indulok a szekrényénél álló fiú felé.
- Mégis mit csinálsz? – Kérdezi utánam Liza, de nem válaszolok.
Utálok taktikázni, de ez egy különleges helyzet. Most sajna mindent be kell vetnem. Szerencsére az utóbbi hetekben volt időm effajta dolgokon agyalni. Amikor Taylor közelébe értem megálltam, vettem egy nagy levegőt és leplezett határozottsággal odaléptem hozzá.
- Szia, Taylor! – Nem jött válasz, ami felettébb zavart. Számra egy mosolyt erőltettem miközben belül ordítottam, majd folytatom. – Csak azért jöttem, mert én vagyok az iskola szervezőbizottság elnöke és kellene pár segítő kéz. És minden felsősnek kötelező segítenie a fekete-fehér bál megrendezésében, és arra gondoltam, hogy…
- Nézd, most nekem mennem kell. Viszlát. – Teljesen letaglózott. Nem tudtam felfogni, hogy megint lerázott. Ez nem lehet igaz. Tennem kell valamit.
- Nézd, lehet, hogy nem bírsz, de nem tudom, hogy mi a fenét követtem el, hogy annyit nem érdemlek, hogy szóba állj velem. – Kikeltem önmagamból. Nem vagyok egy hisztis csitri, de most úgy viselkedtem. Taylor, valamilyen különös oknál fogva vonzott magához, mintha csak összetartoznánk. Ezért nem bírtam elviselni a visszautasítást.
- Tényleg mennem kell. – Elindult, de az útjába álltam és a kezem automatikusan a mellkasára tettem, hogy megállítsam. Egy rövid ideig mindketten a tökéletes mellkasára tapadó kezemet figyeltük, majd megszólaltam.
- Nem hiszem. – Szinte suttogtam, mert még mindig a kezemet bámultam. Ekkor lépett közbe maga az ördög. Rachel.
- Oh, Taylor. Már vártalak, úgy volt, hogy ma is együtt ebédelünk. – Szavait nem is Taylornak, hanem inkább nekem szánta. Megfogta a fiú karját és húzni kezdte, akár egy kisgyereket. Taylor, pedig csak engem nézett, majd hirtelen egy mohó pillantást vetett Rachelre, és átfogta a derekát és úgy távoztak. Azért még Rachel volt annyira patkány, hogy visszamosolyogjon rám.
- Emily! – fordul vissza – Jaj, hogy te is itt vagy nem is vettelek észre. Még jó hogy megláttalak. Csak szólok, hogy szakítottam Tommal. Most már a tiéd lehet. Sírj a vállain. – jelentőségteljesen nézett a mellette álló srácra, akinek arcára hatalmas mosoly ült. – Talán jobb lesz. – Egyértelmű utalás arra, hogy „legyőzött”
- Igen te utolsó rib… - még mielőtt befejezhettem volna megint megláttam azt az alakot, aki legutóbb az ajtónál állt. Most a titkárság üvegfalán keresztül követte figyelemmel az eseményeket. Biztosan nem láttam korábban. Emlékeznék rá. Határozottan helyes. Nem, úgy ahogy Taylor. Sőt pont az ellenkezője annak. Világos, szinte hófehér bőr, és világos barna haj. Visszabámultam rá, egy percig egymást néztük, majd megint elfordította tekintetét. Mire feleszméltem, Taylor és Rachel el is tűnt.

Duzzogva és megalázottan vonultam egyenesen a lány WC-be. Szerencsére Liza és Christen azonnal utánam sietett. Tudták, hogy beszélnem kell velük, de csakis hármasban, ezért csak annyit mondtam, hogy találkozzunk suli után a szokásos helyen. Már ki is mentem. Megpróbáltam összeszedni magam. De csak azon agyaltam, hogy miért csinálja ezt? Nem fért a fejembe, hogy miért Rachelt választotta helyettem. Vagy ha így van, akkor miért nézett úgy rám, mintha… mint ahogy én rá. Vágytam rá. Az érintésére, a mosolyára, az ölelésére. Olyan volt mintha egy láthatatlan kötelék fűzne össze minket. Minden esetre, most az a lényeg, hogy zavaromat senki se vegye észre rajtam. Legalább az erősség látszatát fent kell tartanom. Hogy eltereljem gondolataim azon a különös fiún kezdtem agyalni. Olyan különös volt az arca, és ahogy csak a félhomályban mereven állt. Kérdezgettem róla Lizát később, de még nem látta. Végül azzal zártam az ügyet, hogy biztos egy külsős.

Délután, amikor hazaértem az első dolgom, hogy elszaladtam a kert legvégébe, a mi fánkhoz. A szüleimnek hatalmas házuk van, hatalmas kerttel. Akkorával, hogy a kert végéből egész aprónak tűnik a házunk. Ott áll egy öreg tölgyfa. Egészen kicsi korom óta oda járunk a barátnőimmel. Lizával és Christen-nel. Régebben felmásztunk a fára, ma már inkább csak leülünk a biztonságot árasztó tölgyfa tövébe hűsölni. Itt beszéljük meg azokat a dolgokat, amiket csak mi tudhatunk. Most is ezért jöttünk ki. Amíg vártam a lányokat, megkerestem az Adammel közös karcunkat a fában. – Ő volt az első és egyetlen szerelmem. Egészen kicsik voltunk még. Minden este elszökött otthonról és itt találkoztunk és együtt néztük a csillagokat. – Adam és Emily mindörökké. Ujjammal végigsimítom a nevünket. Azon a rettenetes napon készült, amikor a szörnyű baleset érte. – Tizenöt évesek voltunk. Szakadt az eső, felhívtam, hogy nem muszáj kijönnie, ha nem szeretne az esőben rohangálni. De Ő kijött hozzám. Még korán volt, de az eget komor felhő borította. Mi megint kijöttünk, belevéste a fába hogy Adam és Mary és megcsókolt. Aztán elindult. Mondtam neki, hogy maradjon éjszakára, a szüleim biztosan megértik. De Ő erősködött, hogy haza megy. Amikor hazafelé tartott egy autó kisodródott az útról és Adamnek ütközött. Azonnal kórházba került, súlyos sérülésekkel. Este felhívtam, hogy hazaért-e, de egy nő vette fel, az anyja. Amikor elmondta, nem hittem el. Üvöltöttem vele hogy azonnal adja oda a telefont a szerelmemnek, de a nő egyre csak sírt. Annyira haragudtam magamra és a világra, hogy azonnal elmenekültem. Egy hely jutott az eszembe. A hely ahol csak ketten voltunk, ahol mindketten önmagunk lehettünk. A tölgyfa. De amikor odaértem csak két szót láttam: Adam és Emily. Záporoztak a könnyeim. Az egész éjszakát kint töltöttem. Ostobaság, tudom, de abban reménykedtem, hogy az egész csak egy átverés és eljön hozzám és átölel, ahogy régen. De nem jött. Soha nem jött el többé. Hónapokkal a temetése után voltam csak képes ismét a tölgyfához menni, és akkor véstem bele a fába még azzal a késsel, amit anno Ő használt a mindörökké szót. Ő volt az első igaz szerelmem és ezt senki nem veheti el tőlünk. – A könnyeim megint előtörtek a keserű gondolattól.

- Mindörökké. – Suttogtam, és akkor vettem észre, hogy már nem voltam egyedül. A két barátnőm, akik addig csendben álltak mögöttem, most közelebb léptek és szorosan átöleltek. Ők is zokogtak, akárcsak én. Hárman ölelkezve álltunk az öreg tölgyfa alatt. Nem kellettek szavak. Némán vigasztaltuk egymást. 

Két szív között- Bemutató

Ez egy kicsit hosszabb történet lesz, ennyit már elárulok. Több részben rakom majd fel, hogy tovább tartson az élmény. Hát egyenlőre ennyi lenne, de hamarosan tovább olvashatjátok 


Szereplők:

Emily Raynolds

Lucas Cabot

Taylor Matthews

Ismertető: 

Ha eljönne a döntés ideje, te kit választanál?

"Most elmesélem neked a történetem. Azt, hogy hogyan is ismerkedtem meg egyetlen igaz szerelmemmel. A kapcsolatunk az egyik legfurcsább a világon. Régebben azt hittem, hogy van jó és rossz. Vannak jó emberek és vannak rosszak. De amióta megismertem Őt, az egész összekuszálódott. Teljesen felforgatta a tökéletes világomat. De hogy megbántam-e? Szemrebbenés nélkül állíthatom, hogy nem. Minden együtt töltött pillanattal ráébredek valamire magammal és a számomra addig ismeretlen világgal szemben. Tudom, ez nagyon elcsépeltnek hangzik, hogy addig nem tudtam, hogy ki is vagyok valójában ameddig meg nem ismertem. De ha szentelsz rám némi időt és energiát, akkor elmesélem a kalandunkat."

képleírás

Az http://irokhaakarok.blogspot.com indított egy versenyt, aminek az egyik nyertese lettem és most nektek is szeretném megmutatni a nyertes alkotást. 

Az otthon melegében összegömbölyödve az ablakpárkányon gubbasztok. Búsan figyelem, ahogy az ablakon ezernyi gyémántból szövődnek a jégvirág apró, karcos indái. Szemem sarkában könnyek toporognak, várva hogy kitörhessenek. Hiába próbáltam tartóztatni, most mégis törtető lovasként bukott ki belőlem a patakzó bús érzelem. Tengernyi érzés kavarog és üvölt bennem, de nem értem egyiket sem. Nem akarok mást, csak hagyni hogy a fájdalom és veszteség átjárja minden porcikám. Az ablakot fürkészve egy lányt láttam, ahogy összegörnyed magányában. Arca fájdalomtól elgyötört, szeméből könnycsepp csordogál végig arcán, és egy kérdést lehel az ablakra némán: Miért?

Álarcosbál

Álarcosbál

Csak rá gondolok, de ő észre sem vesz. Távolról figyelem, ahogy a barátaival 

nevetgél. Minden nehézség nélkül felpattant a székről és visszaviszi a tálcáját a leadóba, megköszönte és már tovább állt. Megint nem beszéltem vele. Megfogadtam, hogy végre beszélek vele. Már egy hét is eltelt azóta. De én csak az ebédlőben lesem minden mozdulatát. Ahogy beszélget, ahogy nevet, és ahogy engem néz. Pont, ahogy ma. Nem beszéltünk a történtek óta, de minden alkalommal mélyen a szembe néz én pedig az övébe, és mielőtt megszólalna, bármelyikünk valaki beleszól és félbeszakít. Mintha a világ ellenem lenne. Ma van a suli bál. Mindenki álarcban, pont, mint a regényekben. Mivel Adam nem hívott így kénytelen leszek a bátyámmal menni, mindazok ellenére, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez. Sajnos már megígértem Gemmának, ha már ennyit készült, ( még a ruhámat is ő készítette) és nem bírnék ki még egy „Mary nem hiszem, hogy már

megint cserbenhagytál” szöveget. Nem bírok tovább ücsörögni tovább, én is felálltam az asztaltól – persze közel sem olyan kecsesen, mint terveztem, mert sikerült felborítani a székem – és a buszmegálló felé indultam. Még soha nem utáltam ennyire hogy nincs saját autóm, de kár is agyalni ezen, a szüleink Tednek sem akarták megengedni, pláne nekem az örökös bénának. Egy páran megállítottak úton a buszhoz. Mindenki szerencsét kívánt rajtam keresztül a bátyámnak a versenyhez – őt is jelölték a királyi címre – de nem igazán figyeltem a körülöttem lévőkre, csak túl akartam lenni ezen az egész hercehurcán. Azóta nem volta buliban amióta… nem erre gondolni sem akarok. Nagy nehezen hazaértem és máson sem járt az eszem, minthogy meggyőzzem magam, hogy nem lesz olyan vészes, mint ahogy gondolom. Veszek egy forró fürdőt, hogy ellazítsam magam és nem gondolok a közelgő eseményre csak arra, hogy szépen ellazítsam minden porcikámat. Amikor kiáztattam magam kiszálltam és egy fehér törölközőt tekertem magam köré. A

szobámban matattam, hogy megtaláljam végre az mp4 lejátszóm és hallgathassam a megnyugtató dallamokat. Követtem a szinte tapintható ritmusát a lágy zongoraszónak. Lefeküdtem az ágyra és már félig álomban voltam, amikor Gemma belép a szobámba és egy hatalmasat sikít. Ijedtemben majdnem leestem az ágyamról és én is elkiáltottam magam.
- Mi a frász ütött beléd? Mindjárt nyolc óra, te pedig egy szál törölközőben alszol?
- Mi az, hogy nyolc óra? Fél hat van. – Üvöltök vissza rá.
- Azonnal kelj fel, majd én rendbe raklak. – fintorgott, de tudtam, hogy örül, hogy kicicomázhat.

Először alaposan kifésüli hajam és begöndöríti és sminket rak rám, hiába is tiltakoztam. Aztán előveszi a ruhám, amit ő maga csinált. Hihetetlen volt az egész. Egy hatalmas fehér ruha, amit apró csipkék borítottak.

 - Gemma ez… ez csodálatos. – A szám is tátva maradt. Ő nem felelt csak mosolygott.
Gyorsan bele is bújtat. Felsegíti a ruhához tartozó kesztyűket is. Közelebb lépek a tükörhöz és el sem hiszem, amit látok. Akit látok az nem én vagyok. Ez a lány gyönyörű, és mintha most lépett volna ki egy tündérmeséből. Ránézek a barátnőmre és ő is a tükörben álló lányon csodálkozik.
- Nagyon jó vagyok. – állapítja meg magáról.
- Nem te egy angyal vagy Gemma, egy angyal. – Odamegyek és megölelem
Én is segítek neki a készülődésben. Ő egy csodálatos bordó ruhát visel, amin apró, indázó virágok díszellenek, karján egy hosszú fekete kesztyű és haja lágy hullámokban omlott a vállára. 

- Készen vagyunk. – Kiáltja ki Gemma és belép a bátyám, Ted. Odamegy és egy apró csókot lehel Gemma arcára.
- Gyönyörű vagy édesem. – Mondja lágyan a barátnőjének. - Ja és te is velünk jöhetsz. Már majdnem úgy festesz, mint egy lány.– Vágja hozzám a tőle kedvesnek számító szavakat.Ez van, ha a legjobb barátnőd és a bátyád együtt jár, de legalább

ők boldogok.
- Milyen kedves vagy ma tesó…
- Gyönyörű vagy. – Hanglejtésén meglepődök, még soha nem mondott nekem ilyen szépet. Lépek kettőt és megölelem válasz helyett.
Úton a suli felé Gemma arról beszél, hogy milyen módszerekkel bírta rá a hajamat, hogy göndör maradjon. Ted és én pedig csak kifelé bámulunk, vagy néha oda mormogunk Gemmának valamit.
A suli bejáratánál felvesszük mindnyájan a maszkot. Az enyém a ruhámhoz passzoló fehér csipkés volt, Gemmáé pedig fekete szintén csipkés.
Amikor beléptünk a tornaterembe egy igazi kastélyban éreztem magam. Mindenütt hercegek és hercegnők táncoltak körbe és körbe. Nem gondoltam volna, hogy egyetlen délután alatt ennyit tud változni ez a terem. Csodálattal bámulok végig a

termen, amikor megpillantom Őt. Még a maszkban is felismerem. Ki akartam rohanni a teremből, de Gemma csúnyán nézett rám.

- Nem mész sehova. Gyönyörű vagy. Táncolj és érezd jól magad. – Próbál lelkesíteni, én pedig nem tudok válaszolni neki. Annyit dolgozott azon, hogy így nézzek ki. Nem tehettem mást, mint amit Gemma mondott. Ezért egy mosolyt erőltetek arcomra és elindulok a tömeg felé. Ahogy megyek, egy srác felém jön és felkér egy táncra. A hangja kedves és hívogató volt, én kezet nyújtok neki, ő pedig bevezet a táncparkettre. Úgy ragadott el, mintha csak ezt gyakorolta volna. Azon nyomban megszűnt minden tánctudásommal kapcsolatos kétségem. Széles tenyere a derekamon finoman irányított. A közelből láttam Gemma diadalittas mosolyát, de a következő lépés már tova is sodorta azt. Ezután a táncunk hosszú, boldog homállyá nyúlt. Lassítás nélkül tudnék így táncolni egész nap. Nem hittem volna, hogy ennyire kellemes is tud lenni az ilyesfajta tánc. Minden pár a tánc részese volt. Minden fiú tudta, hogy hogyan vezesse partnerét és minden lány tudta, hogy mikor, merre mozduljon. Hosszú, bő szoknyáink pörögnek, színes örvényeket létrehozva, mindenki pontosan ritmusra lépett. Mindannyian egyszerre mozogtunk létrehozva valami szépet és varázslatosat. De a táncnak vége. Partnerem levezet és felajánlotta, hogy hoz nekem egy üdítőt. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire szomjas vagyok, így elfogadtam az ajánlatát. Amíg vártam néztem a többi párost. Kiszúrtam köztük Gemmát és Tedet, olyan boldogok voltak együtt. Vissza akartam fordulni a táncpartnerem felé de a vállam

Adam mellkasának ütközött.
Annyit mondott: - Szia.
Én erre: - Csá. – istenem ISTENEM. Miért nem tudok normálisan beszélni?
- Nem tudtam hogy eljössz.
- Akkor már ketten vagyunk. – A párom megérkezett és meglátott minket és vissza is fordult. Mintha csak valami kudarcot vallott volna. Utána akartam menni, de most végre van alkalmam beszélni Adammel.
- Jól nézel ki. – Mondja szégyenlősen a srác.
- Te is. – Az nem is kifejezés. Csak bámulom. Hihetetlenül helyes. Egy hosszú másodperc csend, majd még egy és még egy. Kezd kínos lenni. Csak mondj valamit, akármit…
- Puncsot? – Válasz helyett csak felemelte a kezében lévő poharat. – áh már van OK már látom. Klassz.
- Valami baj van?
- Igen mert valamit biztosan rosszul csinálok. – Értetlenül néz rám ezért folytatom. – Ez nyilvánvaló, hiszen ha megcsókolsz egy fiút, aki ezután elhúzódik tőled és úgy néz rád mintha valami undorító massza borítaná a tested, akkor egyértelműen rosszul csinálsz valamit.
- Tudtad, hogy sokat beszélsz, ha ideges vagy? – Hatalmas mosoly az arcán, ami felettébb idegesít.
- nem ez nem igaz, ez teljesen normális reakció, amikor megpróbálom neked elmagyarázni, hogy…
- Te miattam vagy ideges? – Mosolya megváltozik diadalittas és elégedett lesz.
- Nem. Nem vagyok ideges. És… - nyelek egy nagyot. – Nézd nekem most…
Még azelőtt elkapta a karom, hogy mozdulni is bírtam volna.
- Az volt életem legforróbb csókja! Azért húzódtam el tőled, mert nem voltam biztos abban, hogy képes leszek uralkodni magamon, és nem tépem le rólad a ruháidat ott helyben. Az pedig nem tűnt az első randink legmegfelelőbb befejezésének. – Rábámultam. Meg sem bírok szólalni. Most nem érdekel, hogy hány másodpercig tart a csönd.
- Miért nem mondtad el? – Ez tűnt a legalapvetőbb kérdésnek.
- Próbáltam, de te folyton elbújtál, vagy egy terembe, Gemma mögé vagy egy virág mögé.
- Én nem. Nem bújtam el csak lélegeztem… tudod oxigén meg minden.
- Fogd be! – ajka már az enyémre olvadt. Úgy csókolt, mintha én lennék az, akire egész életében vágyott. Az egyik kezét a derekamra tekerte és szorosan magához húzott. A testünk tökéletesen eggyé olvad. Más nem volt csak mi. Szabad keze a hajamba túrt. Az én kezem a mellkasán vándorolt, majd a hátára tévedt és közelebb húztam magamhoz. Csak ki akartam élvezni, amíg lehet. Ezért még közelebb húztam magamhoz, ha lehetséges ez. Szorosan kapaszkodtunk egymásba. Semmi más nem létezett már, csak Ő és én.